KÖNYV A TÜKÖRBEN V.

Edward James gentlemanhez illően válaszolt, négy sűrűn telegépelt oldalon roppant udvariasan mentette ki magát: nem is olyan gazdag, mint ahogy látszik, és a képzőművészek pártolása helyett már inkább az irodalomra szeretne koncentrálni. Őszintén megírta azt is, hogy inkább Miró és Chirico képekre vágyik, fölajánlotta viszont egy itáliai utazás finanszírozását a Magritte házaspárnak (Dalít és Galát többször is megnyaraltatta, legutóbb frissen örökölt ravellói villájában, a Villa Cimbronéban), amiből aztán a háború miatt semmi sem lett. Az igazsághoz tartozik, hogy vásárolt azért később is Magritte képeket, köztük a már említett Üvegházat és A ledöfött időt. Ez utóbbinak mozdony és óra motívumával Giorgio de Chiricót utánozta Magritte, az olasz festő metafizikus  világát , köztük A filozófus meghódítása, Az elválás melankóliája és az Itáliai tér című képeket,

mintha azt üzente volna James-nek, ha éppen Chiricót akarsz, hát nesze, itt van, én is tudok legalább olyat. Chirico mellett azonban, igaz, sokkal áttételesebben, a nagy vetélytársat, Salvador Dalít is megidézi a Ledöfött idő, legalábbis ha az órán beállított időpontot, a 12:43-at megpróbáljuk Magritte észjárása szerint értelmezni. Ehhez elöljáróban meg kell ismernünk Dalí bajuszát. amelyről éppen 1937-ben írja Gertrude Stein: „Európai emberen még soha senki nem látott ilyen gyönyörű bajuszt, kétségtelenül szaracén bajusz és kétségtelenül gyönyörű.” A bajusz egyébként ritkaság volt akkoriban, a Magritte nevezetes fotókollázsán szereplő tizenhat csukott szemű szürrealista közt egyedül Dalínak van bajsza (Nem látom a nőt az erdőben elrejtőzve).  Az ikonikus bajusz szárai egy óra számlapjára illesztve tíz óra tíz percet mutattak volna. Ez a 10:10 volt a Dalí-védjegy. 12:43-nál pont olyan szögben állnak a mutatók, éppen 120 fokot zárnak be, mint 10:10-nél, csak egy kicsit megdöntve, pont úgy, mintha pofon ütötték volna őket. Igen, egy jobbkézzel lekevert maflás után lesz 12:43-es mutatóállás a 10:10-ből. Nincs tudomásom róla, hogy Magritte valaha is elmagyarázta volna, mit jelent a Ledöfött időn beállított idő, de talán nem is véletlen, hogy titokban tartotta. A jelképes pofonig fajuló ellenszenvet indokolhatja, hogy James Dalí miatt hagyta el Magritte-et, nota bene, korábban szívélyesebb volt a két festő kapcsolata, sőt honfitársa, a galériás Camille Goemans társaságában Magritte egyszer még Dalí kedves katalán falujába Cadaquésba is ellátogatott. Barátkozásra gondolt volna, vagy csak tudni akarta, milyen áron jut a belga a Dalí vásznakhoz?

Az esszé magyar olvasói kedvéért idejegyzem, hogy a katalán géniusz magyar bajuszt viselt, legalábbis úgy tartotta számon, hogy „magyar” a bajusza. Egy 1954-es amerikai tévéfelvételen el is magyarázta. „Ez a személyiségem legfontosabb része, szimpla magyar bajusz.” Ha a felvételen látható bajusz szimpla, vajon milyen lehet az, ami nem szimpla? Nota bene, Dalí bajusza nem is hasonlít azokra a bajszokra, amelyeket a nemzetközi bajuszversenyeken a "magyar bajusz kategóriába szoktak nevezni. Azok bozontosabbak, melankolikusabbak és/vagy kackiásabbak, kunkoribbak. Dalí bajsza viszont tökéletesen megfelel a Dalí-bajusz kategória minden ismérvének, bár lehet, hogy 1954-ben Dalí-bajusz még nem szerepelt a hivatalos versenyprogramokban.

James válaszlevelében Dalíról ugyan nem esik szó, de ha már bajusz-ügy kapcsán szóba került, egy bekezdést megér az is, hogyan működött a Magritte-ével párhuzamosan zajló Dalí-szponzoráció. James a harmincas évek közepén döntött úgy, hogy képzőművészeket fog pártfogolni. Túl volt egy sikertelen diplomáciai megbízatáson (a római brit követségről eltávolították miután egy titkos jelentésben – kémjelentés? – három helyett háromszáz olasz csatahajó hadba állításáról számolt be) és túl volt egy sikertelen házasságon is (Tilly Losch, az öt évvel idősebb osztrák táncosnő a válóper során kiteregette a homoszexuális szennyest). Az 1936-os nagy londoni szürrealista kiállításon környékezte meg Dalít egy kétéves szerződés ajánlatával, de megállapodás csak egy évvel később, 1937. június elsején lépett életbe. 2400 font járt Dalínak (havi 200 fontos részletekben), aminek fejében az adott évben született minden munka – a festmények mellett a rajzok is – James-et illették. A britnek a vérében volt a korrektség, a katalán festőnek meg a délies felelőtlenség, egyszóval viták, sértődések és persze kibékülések is színezték az együttműködést. James alapvetően rajongott Dalíért, Dalí pedig igyekezett minél több pénzt kiszedni James-ből. Az időszak első két komolyabb műve James-szel személyesen is kapcsolatba hozható, de talán A tiltott másolással is. Az Elefántokat tükröző hattyúk és a Nárcissus átváltozása. Mindkét festményen fontos szerepet kap az ismétlődés, a repetició, az első képen személyesen is feltűnik James, egy apró, a témától elforduló, a kompozíció szerkezetéből kilógó mellékalakként, a második kép arcát elrejtő alakjában pedig ugyanazt a rejtőzést véljük felismerni, mint A tiltott másolás hátát mutató alakjában. A Nárcissus átváltozását egyébként James és Dalí elcipelték a Londonba emigrált Freudhoz is, Dalí talán a szürrealista paranoia módszerének tudós megerősítését remélte a festészet iránt nem különösebben fogékony öregembertől, James pedig gyötrelmes belső lélek-duplumait szerette volna analizáltatni, de egyikük sem járt sikerrel.

Amíg a főkérdésen töprengek, hogy tudniillik miért van ott a képen Poe regénye, megpróbálok megválaszolni egy könnyebbnek tűnő mellékkérdést, hogy a megrendelő vagy a festő elhatározásából került-e a kandallópárkányra a könyv? Rendelt képek esetén az szokta kiválasztani a képre kerülő fontosabb tárgyakat, aki fizet, esetünkben azonban másként kellett történnie, hiszen az angolul írt könyv francia fordítása látszik a képen, tehát világos, hogy itt Magritte könyvéről van szó. Úgy tűnik, az angol mecénás udvariasan lemondott arról, hogy saját anyanyelvén írott könyv látsszon a képen, elegánsan átadta a festőnek ezt a lehetőséget. Magritte egyébként oda volt Poe-ért, Az arnheimi birtok című novella tájleírása például annyira megfogta, hogy legalább tíz festményen próbálta megidézni a látványt. Ezek azok a képek, amelyeken egy kőteraszról vagy széles párkányzatú ablakból alpesi hegyormot lehet látni, a párkányon, illetve a párkányra helyezett fészekben tojások vannak, a távoli hófödte csúcsok és zord gleccserek közül pedig óriási madárfejet formázó sziklaszirt emelkedik elő.

La reproduction interdite. Eszembe jut róla egy másik Magritte-kép címe: La Lecture Defanse, vagyis A tiltott irodalom. Más címen is szokták emlegetni a képet: Iréne, ez a név jelenik meg ugyanis a festményre pingálva, egy padlóból kiemelkedő mutatóujj alatt, úgy komponálva, hogy a név kezdőbetűje, a nagy „I” maga az ujj legyen. Történetesen Poe egyik legszebb költeményének, a The Sleepernek (Az alvó) eredeti címe is Iréne volt, a cím megfejtéséhez azonban sokkal könnyebb út vezet egy másik Iréne irányából. A szürrealista irodalom nevezetes darabja volt egy bizonyos Albert de Routisie nevű író 1928-ban megjelent erotikus könyve, a Le Con d'Irène (Irén pinája), amelyre ugyebár a tiltott irodalom szó tökéletesen illik, lévén valóban betiltott olvasmány volt, s a cím alapján ítélkezve nincs is rajta különösebb csodálkoznivaló, mármint azon nincs, hogy betiltották. Hogy ki volt Albert de Routisie az hamar kitudódott, az akkoriban még a szürrealizmussal kokettáló, később azonban a sztálini kommunizmus Lenin-renddel is kidekorált igehirdetőjévé váló Louis Aragon rejtőzött az álnév mögött. Na persze sokkal izgalmasabb kérdés, hogy ki lehetett a címben megnevezet Iréne, illetve kinek a pinája jelent meg Magritte képzeletében a kép festésekor. Szívesen kanyarítanám Poe Irénéje, az Alvó című költemény szépséges halottja, a hulla pinája felé az iromány fonalát, de miután a versben megidézett visszataszító férgek is megjelennek a képzeletemben (Soft may the worms about her creep …), talán megbocsájtják, ha most mégis inkább másfelé veszem az irányt. A másik szóba jöhető Iréne a belga szürrealizmus egyik vezéregyénisége Irène Hamoir, aki ráadásul csak a keresztnevét, az Irène nevet használta, amikor publikált. A La Lecture Defanse festése évében, 1936-ban Magritte Irène Hamoir-t is lefestette, méghozzá úgy, hogy a hölgy arca egy kézitükörben jelenjék meg. Irène Hamoir pinája mellett érvel egy fénykép is, amelyen a hölgy egy másik képpel, a La Représentation című 1937-es Magritte festménnyel pózol, méghozzá úgy emelve maga elé, pucér térdei fölé a meztelen női altestet ábrázoló vásznat, hogy az ominózus testrész épp ott helyezkedjen el, ahol az ő combjainak is találkozniuk kell. Noha nem Iréne a neve, eredeti elemzésünk szempontjából nem mellékes személyiség, pina-ügyben pedig szinte kulcsszereplőnek mondható Miss Shelia Legge.

A tiltott másolás című kép megfejtését első kézből ismerhette, Magritte 1936-os londoni hónapjai ugyanis nem csak, sőt megkockáztatom, nem is elsősorban az Edward James által fölajánlott kvártélynak és apanázsnak köszönhetőek, hanem a Sheliával kezdett liezonnak. 1936. június 11-én, a Trafalgar tér galambjai és szökőkútjai közt látták meg először egymást, ahol a 22 éves brit művésznő látványos performansszal nyitotta meg a New Burlington Galleries nagy nemzetközi szürrealista kiállítását, amelyen Magritte nyolc képpel szerepelt. Hogy első látásra egymásba szerettek volna, azt azért nem mondanám, lévén a hölgy feje helyén, egy Dalí képet idéző hatalmas viráglabda volt, így az arcából semmi nem látszott, és a virággömb mögül ő sem sokat láthatott a belga festőből. A többek közt David Gascoyne-nyal és Dylan Thomassal is hírbe hozott Shelia szemszögéből különben is kisebb megrázkódtatás volt a szerelem, mint az amúgy papucsférjként ismert Magritte-éből. Feleségével, Georgette-tel való, kívülről eszményinek látszó kapcsolatát igencsak meglepő módon próbálta konzerválni, az új szerelem idejére ugyanis partnert keresett Georgette számára, sőt meg is találta a házibarát és szürrealista költő, Paul Colinet személyében. Colinet alkalmasnak tűnt a helyettes státuszra, éppen egyidős volt a festővel és Georgette oda is adta magát neki. Nem gondolom, hogy a festmény két szemérmesen elforduló alakja nyomán Georgette férjére és szeretőjére kellene asszociálnunk, azt persze nem állíthatom, hogy a történet három szereplője közül egyiknek sem fordult meg a fejében ilyesmi. A házasság a fondorlatos óvintézkedés dacára (vagy tán épp azért) meglazult, szóba került a válás is, igaz Magritte új házasságon nem törte a fejét. Az ugyanis … nem reprodukálható. Alighanem az a bizonyos itáliai utazás, amelyet James fölajánlott, az elromlott kapcsolatot hivatott volna erősíteni, noha azt, hogy a Legge-liezon miatt volt-e James-nek is valami jóvátenni valója, arról nincsenek információink, legföljebb sejtéseink lehetnek. (Hamarosan folytatódik.)