2017. augusztus 22., kedd

KÖNYV A TÜKÖRBEN VII.



Négy hajótörött, az elbeszélő és három társa a nyílt vízen hánykódva várja, hogy rájuk találjon valami mentőhajó. Élelmük rég elfogyott. Az éhhalál küszöbén úgy döntenek, hogy egyik társukat megeszik. Egy Richard Parker nevű tizenhat éves matróz az áldozat, ő húzza ki az elbeszélő kezéből a rövid pálcikát. Jegyezzük meg a nevét és respektáljuk, hiszen életét adta (ha nem is nagyon jó szívvel) társai megmeneküléséért. Ha a respektust némi malícia is színezi, az azért lehet, mert ő volt a hajótöröttek közt, aki legvérszomjasabban forszírozta a szörnyű megoldást, tudniillik, hogy táplálék gyanánt sorsolják ki valamelyiküket. Tehát: Richard Parker.

Idemásolom Bart István fordításában Poe könyvének legborzalmasabb részletét.

…  Parker hirtelen felém fordult és olyan pillantást vetett rám, amitől végigfutott hátamon a hideg. Olyan jeges nyugalom áradt belőle, ami nekem eddig fel sem tűnt ezen az emberen, de még ki sem nyitotta a száját, a szívem már megsúgta, hogy mit fog mondani. Azt a javaslatot tette, csupán egy-két, keresetlen szóval, hogy egyikünk áldozza fel magát a többiek életben maradásáért. (…)

Engem már egy ideje aggasztott az eshetőség, hogy előbb-utóbb elkövetkezik a végső szükség, mely talán idáig is lealjasít bennünket, és titokban eltökéltem magam, hogy inkább vállalok bármi halálnemet, semmint hogy e förtelmességre vetemedjem. Eltökéltségemet a gyomromat mardosó mostani mindennél kínzóbb éhség sem gyöngítette jottányit sem. Parker szavait nem hallotta sem Peters, sem Augustus, félrevontam hát és - magamban Istenhez fohászkodva, adjon nekem erőt, hogy eltéríthessem e szörnyű szándéktól, mely megfogamzott benne - hosszan próbáltam a lelkére beszélni, kérleltem, könyörögtem s mindenre kértem, mit szentnek tart, felhoztam minden érvet, mi csak kétségbeesésemben eszembe ötlött, hogy vesse ki fejéből ezt a gondolatot és ne is említse másik két társunknak.

Szótlanul végighallgatott, meg sem kísérelve, hogy vitába szálljon érveimmel, s én már-már azt reméltem, sikerül meggyőznöm. Mikor azonban elhallgattam, Parker azt felelte, hogy nagyon jól tudja, mindenben nekem van igazam, hogy ember végső szorultságában sem vetemedhet ennél szörnyűbb tettre, ő azonban immár ereje végén jár, ember ennél többet nem tűrhet, és úgy gondolja, hiábavaló mindnyájunknak elpusztulnunk, ha egyikünk halála révén lehetséges, sőt valószínű, hogy a többiek végül is megmenekülhetnek. (…)

Látván, hogy kérleléssel, szépszerével mit sem érek el, más hangon folytattam hát és figyelmeztettem, hogy valamennyiünk közül én vészeltem át a legjobban megpróbáltatásainkat, következésképp jelenleg egészségesebb és sokkal erősebb is vagyok, nemcsak őnála, de Petersnél és Augustusnál is; egyszóval, hogy ha rákényszerülök, én akár erőszakkal is keresztül tudom vinni az akaratomat, és ha csak megkísérli is, hogy tudtára adja társainknak véres és kannibáli terveit, habozás nélkül a tengerbe hajítom. Erre Parker nyomban torkon ragadott és tőrét kivonva megpróbált hasba szúrni, amiben csak erőtlensége akadályozta meg. Szörnyű haragra gerjedtem s a fedélzet peremére szorítottam támadómat, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a tengerbe lököm. Életét csak Peters közbelépése mentette meg, aki odajött, szétválasztott bennünket, majd természetesen összetűzésünk okát tudakolta, Parker pedig, még mielőtt ebben megakadályozhattam volna, el is mondta neki.

Szavai még annál is szörnyűbb hatást keltettek, mint amire számítottam. Augustus és Peters, akik, úgy látszik, titokban maguk is régóta fontolgatták már a félelmes gondolatot, s Parker ezek szerint csupán megelőzte őket, úgyszólván szájukból véve ki a szót, mindketten egyetértettek a tervvel, sőt követelték, hogy lássunk is hozzá a megvalósításához. (…)

Nem tudtunk más módot kieszelni e szörnyű szerencsejátékra, melyben az életünk volt a tét, mint az ősi sorshúzást. Egy deszkából szilánkokat hasítottunk, ezeket kellő hosszúságúra tördeltük, majd megállapodtunk, hogy társaim fognak húzni az én kezemből. A szilánkokkal a fedélzet végébe húzódtam, míg szerencsétlen társaim a roncs túlsó végében álltak, hátukat fordítva felém. (…)

Végül nem halogathattam tovább a döntő percet, és torkomban dobogó szívvel megindultam az előfelépítmény felé, ahol társaim várakoztak. Feléjük nyújtottam a markomban tartott szilánkokat, s Peters nyomban húzott is. És megkönnyebbülhetett - nem neki jutott a rövid; nekem pedig ennyivel csappant esélyem a megmenekülésre. Összeszedtem minden erőmet és Augustus elé tartottam a pálcikákat. Ő is habozás nélkül húzott, és ő is megkönnyebbülhetett; rám pedig ezennel egyenlő eséllyel várt élet és halál. Vad tigris ádáz dühe költözött kebelembe, és szinte pokoli gyűlöletet éreztem szerencsétlen embertársam, Parker iránt. Ám azonnal el is szállt ez a hevület, és én görcsösen reszketve, szemem behunyva Parker elé tartottam a két megmaradt szilánkot. Öt percbe telt, míg valahára rászánta magát a választásra, s én e feszült, szívszaggató percekben egyszer sem mertem kinyitni a szemem. Végül is éreztem, hogy az egyik pálcikát kirántja a markomból. Eldőlt tehát, hogy élni fogok-e vagy halni, de én még nem tudtam, mi lesz a sorsom. A többiek hallgattak, én pedig nem mertem a kezemben tartott pálcikára pillantani, hogy megbizonyosodjam. Nagy sokára Peters kézen fogott, én pedig erőszakkal kényszerítettem magam, hogy felpillantsak, mikor is Parker arcáról nyomban leolvashattam, hogy megmenekültem, és a sors úgy hozta, neki kell meghalnia. Fellélegeztem, aztán eszméletem vesztve elvágódtam a fedélzeten.

Ájultomból még épp idejében tértem magamhoz, hogy tanúja legyek, amint beteljesedik a tragédia azon, ki maga volt legfőbb előidézője. Semminő ellenállást nem tanúsított; Peters hátba szúrta, és ő azonnal holtan esett össze. Azt hiszem, szükségtelen hosszan időznöm a félelmes lakománál, mely ekkor rögvest kezdetét vette. Ily jelenetet csak elképzelni lehet, ám a szó erőtlen, hogy felidézze való borzalmait. Érjük be annyival, hogy miután emésztő szomjunk valamelyest eloltottuk az áldozat vérével, és kezét, lábát, fejét közös egyetértéssel lemetszettük s a tengerbe vetettük zsigereivel egyetemben, többi részeit négy örökké emlékezetes nap alatt, tizenhetedikén, tizennyolcadikán, tizenkilencedikén és huszadikán, apródonként elfogyasztottuk.


Átpörgetek néhány Magritte albumot, amíg frissen él az emlékezetemben a regény, pláne az imént idézett kannibál passzus, hátha találok bennük valami használható reprodukciót a továbblépéshez. Tengeri, tengerparti képek vannak bőven, zömük túl általános ahhoz, hogy közvetlen közük legyen az Arthur Gordon Pymhez, a szintén 1937-ben festett La Méditation (Meditáció) című kép tengerparti gyertyáiban, ezekben az eksztatikusan vonagló, öklendező bélformákban, vanitas-képeket idéző tragikumukban azonban képes vagyok a három kényszerű kannibál jelképét észrevenni, sőt, igaz ehhez már több empátia kell a sorshúzás misztikussá növelt szálkáit is képes vagyok vizionálni azokban a vissza-visszatérő óriás sakkfigura vagy balusztrád alakzatokban, amelyek sora az 1926-os Eltévedt zsoké táján indul és az egész életművön végighúzódik. Belemagyarázásnak tűnne? Meglehet. Ismerjem-e be, hogy csak Max Ernst remek szójáték hasonlatával akarok hencegni: „phallustrádok”.

Poe regényének két részletét 1837-ben közölte a Southern Literary Messenger, könyvként azonban csak a következő év nyarán jött ki, kibővítve ugyan, de a szerző feltüntetése nélkül, pontosabban Arthur Gordon Pym tengerész eredeti történeteként tálalva a sztorit. 1837-ben jelent tehát először meg, vagyis éppen száz évvel azelőtt, hogy Magritte ráfestette a James tükre alatti kandallópárkányra. Szép, kerek szám, mégis inkább egy másik dátummal hozakodnék elő. Szűk fél évszázaddal, pontosabban negyvenhét évvel azután, hogy Poe papírra vetette Pym amerikai tengerész történetét, a dél-angliai Falmouth városában három angol matróz került bíróság elé, akik negyedik társukkal együtt a Mignonette nevű Southamptonból Ausztrália felé indult, de valahol a dél-Atlanti-óceánon elsüllyedt jacht túlélői voltak. Egy mentőcsónakban, éhségtől és szomjúságtól gyötörten határoztak egyikük föláldozása és elfogyasztása mellett, és így – a „szerencsésen” kifejezés talán túlzás lenne – meg is menekültek. Poe története és az 1884-es eset már eddig is sok hasonlóságot mutat, ha azonban hozzátesszük, hogy a tizenhét éves hajósinast, akit a három brit tengerész megevett, szintén Richard Parkernek hívták, igencsak meglepődünk. Richard Parker … nem túl ritka név, na de akkor is …!  Hogy a valóságot utánozza egy regény, az megszokott dolog, de hogy a regényt a valóság reprodukálja …?! Hm.

Richard Parker amerikai tengerész (1811 k. – 1828. július 17. Atlanti óceán, az északi szélesség 16. és a nyugati hosszúság 31. fokán, vagyis kb. 1500 kilométerre a Szent Rókus foktól.)

Richard Parker brit tengerész (1867, Southampton - 1884. július 25. Atlanti óceán, a déli szélesség 23. és a nyugati hosszúság 9. fokán, vagyis kb. 2600 kilométerre északnyugatra a Jóreménység fokától)

Mindkét eset az Atlanti óceánon, az egyenlítő közelében történt, valahol a Szent-Rókus fok és a Jóreménység foka között. Poe könyvében olvasom: „Aznap, amikor minket fedélzetére vett, a Jane Guy a St. Roque fok magasságában hajózott, a nyugati hosszúság harmincegyedik fokán; vagyis roncsunk észak-déli irányban valószínűleg nem kevesebb, mint huszonöt foknyi távolságot tett meg a tengeren.” A St. Roque, vagyis a Szent Rókus fok helyzete déli szélesség 5° 28′ 57″ és nyugati hosszúság 35° 15′ 41″. Ha észak-déli irányban valóban huszonöt fokot tett meg a roncs, akkor az északi szélesség 20° körül következett be a július 13-i hajótörés. Mivel a Jane Guy augusztus 7-én mentette meg Pyméket, éppen huszonöt napig sodródtak a tengerárral, egyenletes sodródást feltételezve napi egy fokot, vagyis 111 kilométert. Richard Parkert 17-én ölték meg, vagyis aznap az északi szélesség 16°-nál kellett tartaniuk, és ha valóban csak déli irányú volt a sodródás, a nyugati hosszúság 31°-nál.

A Mignonette hajótörésének színhelye, ezen a jachton inaskodott a második Richard Parker, déli szélesség 27° 10′ és nyugati hosszúság 9° 50′, azt gyanítom azonban, hogy a pontosan megadott adatok inkább azt a helyet jelölik, ahol kimentették a három túlélőt. Kicsi a valószínűsége ugyanis, hogy Dudley kapitány, miután hajója ripityára tört, a hullámok játékszerévé vált az apró mentőcsónak pozicionálásával foglalkozott volna, noha a helymeghatározáshoz szükséges eszközöket, a szextánst és az órát állítólag sikerült kimentenie a süllyedő jachtról. Ha a déli szélesség huszonhetedik és a nyugati hosszúság kilencedik foka körül találtak rájuk, megpróbálhatjuk kitalálni, hol történt a július ötödiki hajótörés, vagy inkább azt, hol halt meg húsz nappal később a hajósinas. Ez akkor sem lenne könnyű, ha alaposan ismernénk a helyi széljárásokat és tengeráramlásokat. Az egyszerűség kedvéért tételezzük föl, hogy ugyanaz az észak-déli áramlás sodorja az angolok lélekvesztőjét, mint ami 56 évvel korábban az amerikaiakét sodorta, ha így lenne, akkor a második Parker halálának koordinátái: déli szélesség 23°, nyugati hosszúság 9,5°. A két Richard Parker halálának helyszíne alig háromezer kilométerre van egymástól az Atlanti óceán Afrika és Dél-Amerika közti középtengelyére, a Közép-Atlanti-hátság vonalára illeszkedve, vagyis azon a szakaszon, ahol a kéreglemezek nyitottak és a földköpeny anyaga feláramlik a felszínre.

A Montezuma nevű Dél-Afrikából Hamburg felé tartó német kereskedelmi hajó július 29-én mentette meg őket, azt már tényleg csak az érdekesség kedvéért említem, hogy a bark az aztékok királya után kapta a Montezuma nevet, aki legalábbis a spanyol hódítók szerint megrögzött emberevő volt. (Hamarosan folytatódik.)

2017. augusztus 21., hétfő

KÖNYV A TÜKÖRBEN VI.



A kandallópárkányon felejtett Poe-könyv megfejtését keresve föllapozom Magritte többi, szépirodalmi műre asszociáló festményét, de nem leszek sokkal okosabb. Arra a különös, távoli gyakran csak nehezen fölfejthető, vagy igazán ki sem bogarászható asszociációs láncra, amely a címével megidézett irodalmi alkotás és Magritte képe között feszül, bizony egyáltalán nem illik a másolás szó, föl sem merül, hogy a szövegnek vizuális leképezése lenne a festmény, vagyis akár Magritte ars poétikájaként is felfogható festményünk címe, a La reproduction interdite kifejezés: nem másolható, … másolni tilos.  A Les affinités électives (Vonzások és választások) című Goethe regény hagyományos képi megfelelőjének aligha nevezhető a kalitkába zárt óriástojás, a Le tombeau des lutteurs (A sírhant harcosai) című Léon Cladel könyvet sem illusztrálja a lakószobát kitöltő hatalmas rózsa, Dashiell Hammett The Glass Key (Üvegkulcs) című regényéhez sem kerülünk sokkal közelebb egy hegygerincen egyensúlyozó sziklatömböt látva (megmaradt az Üvegkulcs néhány más címterve: A gondolat élete, Indiai gyorsposta, Trubadúrköltészet, Széplelkek, stb.)  és Stevenson L’ile au trésor (Kincses sziget) című kalandregénye sem reprodukálható madárfejű növényekkel, az Az arnheimi birtok festmény-változatairól pedig már volt szó. A Les liaisons dangereuses (Veszedelmes viszonyok) című képtől is legföljebb bonyolult asszociációs lánc vezethetne el Choderlos de Laclos regényéhez, a komponálás fortélya azonban oly erősen emlékeztet A tiltott másolásra, hogy érdemes egy kicsit részletesebben is foglalkozni vele. Egy meztelen hölgy egy tükröt emel maga elé, mintegy szemérmesen takarva el vele testét a nézők elől, a tükörben azonban ugyanő látszik hátulról. A tükör látványkettőző tulajdonságát kihasználva egy percig átélhetővé teszi a helyzetet, hogy tudniillik egyszerre lássunk valakit szemből és hátulról, és csak idővel, ahogy a szituáció paradox voltát felfogjuk, csak akkor konstatáljuk, hogy csapdába kerültünk, saját látásunk és észlelési tapasztalatunk csapdájába, ugyanúgy és voltaképp ugyanabba a csapdába, amelybe az Edward James-et ábrázoló kettőskép esetén már egyszer belezuhantunk. A veszedelmes viszonyok kifejezést persze értelmezhetjük a különböző perspektívából megragadott, össze nem illő látványelemek viszonyaként is. A festészet történetének oly sokszor fölvetett kérdéséhez, a kép és tükörkép, valóság és ábrázolat problémájához kívánt itt hozzászólni Magritte. Vagy inkább a rutin-hozzászólásokon ironizálni.
A festő nemcsak Poe szépirodalmi alkotásait ismerte, átrágta magát A műalkotás filozófiája című esszén is, (azt is Baudelaire fordításában olvasta), amelyben Poe nagy misztikus költeménye, A holló keletkezése kapcsán részletesen elmagyarázta, hogyan kell egy művet mindenféle romantikus téboly vagy ihletnek nevezett gyanús révülés nélkül szinte matematikai precizitással és következetességgel fölépíteni. Poe ugyan az irodalmi kompozíciók létrehozása kapcsán állította föl rigorózus szabályait, ám Magritte, akinek nyárspolgári karakteréhez amúgy sem illett volna a léha művész imágója, úgy vélte, ezek a tézisek a festészetre vonatkozóan éppúgy hatályosak lehetnek.
Magritte könyve, a Poe regény francia változata fekszik tehát a Nem másolható márványlapján és tükröződik a tükörben, nota bene „szabályosan” tükröződik benne, vagyis a könyvet úgy ismétli meg a tükör, ahogy az el is várható egy átlagos tükörtől, nem úgy, olyan megátalkodott módon, ahogyan a háttal álló férfit duplikálja. Edward James alakját nem fordítja meg, a könyvet viszont megfordítja a tükör. Hogy megfordul a könyv? Tessék? Hogy is van ez? A festmény, a La reproduction interdite a tükörről szól, a tükröződésről, ami ugyebár megfordítja a dolgokat, és igen, a fordítás alá a nyelvi lefordítást is oda kell érteni. Ezek a férfiak a szavakkal is játszottak. Szó sincs arról, amit könnyelműen hittem és megpróbáltam elhitetni, szó sincs a megrendelő udvariasságáról, vagy a festő makacsságáról, kettejük megfontolt döntése értelmében fordul a könyv angolból franciára, hogy új értelemmel egészüljön ki a kép „fordítós” tükörjátéka.
Kockáztassuk-e meg, hogy a nem másolható kijelentés a fordításra vonatkozna – a fordításra, mint egyfajta másolásra, a másolás egy speciális válfajára, aminek nyilvánvaló feltétele a megértés, vagyis a másolás és a megértés közt közvetlen kapcsolatnak kell lennie, egymás szinonimájaként is felfoghatjuk őket, s amikor azt állítjuk, hogy nem másolható le, valami olyasmit jelentünk ki, hogy nem is érthető meg Poe könyve? Az állításnak ugyan ellentmondani látszik, hogy ott hever a kandalló márványlapján maga a lefordított, ezek szerint meg is értett könyv, vagyis megvalósul az „ez nem pipa” szindróma, de talán épp ennek a paradoxonnak a felmutatása lett volna Magritte célja. Szívesen iktatnék ide egy anekdotikus epizódot arról, hogy miután James angolul és Magritte franciául végigolvasta Poe regényét, összeültek egy tea mellett James házának tükrös szalonjában, rá is gyújtottak, jó illatú, gomolygó füstfelhőbe burkolóztak, elvégre a pipa nem csak festészeti téma, hanem kontemplációs kellék is – nota bene épp ez teszi alkalmassá, hogy témává váljék – és hosszadalmas csevegés végén megállapították, hogy a könyvvel kapcsolatos élményeik igencsak különbözőek. „Not to be reproduced” – dörmögte az író miközben pipájából kiverte a hamut. “Oui Monsieur, la reproduction interdite” – egyezett bele Magritte, és térdén fekvő noteszébe egy hevenyészett ceruzavázlat került. 
A képfordítás és a nyelvi fordítás összejátszása megfejtés-morzsának ugyan talán elfogadható, mégis valami többre, érdekesebbre számítok. Úgy érzem érdemes még kutakodni. Lapozgatom a könyvet tovább. Poe mindent megtesz, hogy könyvét ne fikcióként olvassuk, hanem azt higgyük, hogy egy valóban megesett történetet csupán tovább ad, ha úgy tetszik, reprodukál. A regény bevezetőjében ez olvasható: „Mr. Poe azzal az ajánlattal fordult hozzám, járuljak hozzá, hogy ő maga szerkesszen elbeszélést az általam rendelkezésére bocsátandó adatok alapján kalandsorozatom első feléről, amit ő a Southern Messenger hasábjain tenne közzé, szépirodalmi műként. Ehhez, mivel nem láttam okot az ellenkezőjére, megadtam a beleegyezésemet, s csupán azt kötöttem ki, hogy valódi nevemet nem fedheti fel.” Ezzel a kvázi reprodukcióval kellene magyarázni a festmény különös címét: La reproduction interdite? Túl kézenfekvő lenne, meg aztán nem is pontosan érthető, miért lenne tilos az ilyen fajta „reprodukálás”. Alighanem ez is zsákutca, de a könyvet eszembe sincs letenni, szívesen merülök el a kalandok tengerében:
„Arthur Gordon Pym, nantucketi tengerész elbeszélése, melyben részletesen beszámol a Déltengerek felé hajózó Grampus nevű amerikai Brig fedélzetén kitört zendülésről, s az azt követő borzalmas mészárlásról – valamint arról, miként sikerült végül az életben maradottaknak visszafoglalniuk a hajót, s hogyan szenvedtek hajótörést, és hogyan viselték az éhezés szörnyű megpróbáltatásait, miként jött segítségükre a Gondviselés a Jane Guy nevű brit szkúner képében, rövid útjukról, melyet a fent említett hajóval a Déli-Jeges-tenger vizein tettek, miként esett a hajó és legénysége vad bennszülöttek csapdájába a 84. délkör mentén elterülő szigetcsoporton, hogyan estek áldozatául társai a vadaknak, végül pedig hihetetlen kalandjairól, melyekre ez utóbb említett gyászos eset folytán került sor, s melyek még délebbi vizekre sodorták, ahol is meghökkentő felfedezéseket tett.” Az izgalmas bevezető csak töredékét árulja el a viszontagságos tengerésztörténetnek, van abban minden, amitől csak borzongani lehet, vihar és hajótörés, fogság és cselszövés, pestis és vérengzés, éhség, szomjúság és kannibalizmus… szóval csupa olyasmi, aminek valóságban történő újraélését, vagyis reprodukálását százszor is gondolja meg a nyájas olvasó, bármily romantikus hevület is fűtse. Na, de nem is ilyesféle reprodukcióra utal Magritte címadása, legalábbis szerintem nem. A borzalomlista legborzasztóbbikánál, a kannibalizmusnál azért ugye végigfutott a hátakon a hideg. Bizony, egy konkrét emberevésről is olvashatunk, ráadásul meglehetős részletességgel Arthur Gordon Pym, nantucketi tengerész elbeszélésében. Nem mondhatom, hogy a gyengébb idegzetű olvasók ugorják át az itt következő részt, mert azt remélem, hogy végre nem érdektelen dolgok következnek a Magritte-festmény megfejtése szempontjából sem. (Naná, hogy folytatódik!)

2017. augusztus 20., vasárnap

KÖNYV A TÜKÖRBEN V.



Edward James gentlemanhez illően válaszolt, négy sűrűn telegépelt oldalon roppant udvariasan mentette ki magát: nem is olyan gazdag, mint ahogy látszik, és a képzőművészek pártolása helyett már inkább az irodalomra szeretne koncentrálni. Őszintén megírta azt is, hogy inkább Miró és Chirico képekre vágyik, fölajánlotta viszont egy itáliai utazás finanszírozását a Magritte házaspárnak (Dalít és Galát többször is megnyaraltatta, legutóbb frissen örökölt ravellói villájában, a Villa Cimbronéban), amiből aztán a háború miatt semmi sem lett. Az igazsághoz tartozik, hogy vásárolt azért később is Magritte képeket, köztük a már említett Üvegházat és A ledöfött időt. Ez utóbbinak mozdony és óra motívumával Giorgio de Chiricót utánozta Magritte, az olasz festő metafizikus  világát , köztük A filozófus meghódítása, Az elválás melankóliája és az Itáliai tér című képeket,
mintha azt üzente volna James-nek, ha éppen Chiricót akarsz, hát nesze, itt van, én is tudok legalább olyat. Chirico mellett azonban, igaz, sokkal áttételesebben, a nagy vetélytársat, Salvador Dalít is megidézi a Ledöfött idő, legalábbis ha az órán beállított időpontot, a 12:43-at megpróbáljuk Magritte észjárása szerint értelmezni. Ehhez elöljáróban meg kell ismernünk Dalí bajuszát. amelyről éppen 1937-ben írja Gertrude Stein: „Európai emberen még soha senki nem látott ilyen gyönyörű bajuszt, kétségtelenül szaracén bajusz és kétségtelenül gyönyörű.” A bajusz egyébként ritkaság volt akkoriban, a Magritte nevezetes fotókollázsán szereplő tizenhat csukott szemű szürrealista közt egyedül Dalínak van bajsza (Nem látom a nőt az erdőben elrejtőzve).  Az ikonikus bajusz szárai egy óra számlapjára illesztve tíz óra tíz percet mutattak volna. Ez a 10:10 volt a Dalí-védjegy. 12:43-nál pont olyan szögben állnak a mutatók, éppen 120 fokot zárnak be, mint 10:10-nél, csak egy kicsit megdöntve, pont úgy, mintha pofon ütötték volna őket. Igen, egy jobbkézzel lekevert maflás után lesz 12:43-es mutatóállás a 10:10-ből. Nincs tudomásom róla, hogy Magritte valaha is elmagyarázta volna, mit jelent a Ledöfött időn beállított idő, de talán nem is véletlen, hogy titokban tartotta. A jelképes pofonig fajuló ellenszenvet indokolhatja, hogy James Dalí miatt hagyta el Magritte-et, nota bene, korábban szívélyesebb volt a két festő kapcsolata, sőt honfitársa, a galériás Camille Goemans társaságában Magritte egyszer még Dalí kedves katalán falujába Cadaquésba is ellátogatott. Barátkozásra gondolt volna, vagy csak tudni akarta, milyen áron jut a belga a Dalí vásznakhoz?

Az esszé magyar olvasói kedvéért idejegyzem, hogy a katalán géniusz magyar bajuszt viselt, legalábbis úgy tartotta számon, hogy „magyar” a bajusza. Egy 1954-es amerikai tévéfelvételen el is magyarázta. „Ez a személyiségem legfontosabb része, szimpla magyar bajusz.” Ha a felvételen látható bajusz szimpla, vajon milyen lehet az, ami nem szimpla? Nota bene, Dalí bajusza nem is hasonlít azokra a bajszokra, amelyeket a nemzetközi bajuszversenyeken a "magyar bajusz kategóriába szoktak nevezni. Azok bozontosabbak, melankolikusabbak és/vagy kackiásabbak, kunkoribbak. Dalí bajsza viszont tökéletesen megfelel a Dalí-bajusz kategória minden ismérvének, bár lehet, hogy 1954-ben Dalí-bajusz még nem szerepelt a hivatalos versenyprogramokban.
James válaszlevelében Dalíról ugyan nem esik szó, de ha már bajusz-ügy kapcsán szóba került, egy bekezdést megér az is, hogyan működött a Magritte-ével párhuzamosan zajló Dalí-szponzoráció. James a harmincas évek közepén döntött úgy, hogy képzőművészeket fog pártfogolni. Túl volt egy sikertelen diplomáciai megbízatáson (a római brit követségről eltávolították miután egy titkos jelentésben – kémjelentés? – három helyett háromszáz olasz csatahajó hadba állításáról számolt be) és túl volt egy sikertelen házasságon is (Tilly Losch, az öt évvel idősebb osztrák táncosnő a válóper során kiteregette a homoszexuális szennyest). Az 1936-os nagy londoni szürrealista kiállításon környékezte meg Dalít egy kétéves szerződés ajánlatával, de megállapodás csak egy évvel később, 1937. június elsején lépett életbe. 2400 font járt Dalínak (havi 200 fontos részletekben), aminek fejében az adott évben született minden munka – a festmények mellett a rajzok is – James-et illették. A britnek a vérében volt a korrektség, a katalán festőnek meg a délies felelőtlenség, egyszóval viták, sértődések és persze kibékülések is színezték az együttműködést. James alapvetően rajongott Dalíért, Dalí pedig igyekezett minél több pénzt kiszedni James-ből. Az időszak első két komolyabb műve James-szel személyesen is kapcsolatba hozható, de talán A tiltott másolással is. Az Elefántokat tükröző hattyúk és a Nárcissus átváltozása. Mindkét festményen fontos szerepet kap az ismétlődés, a repetició, az első képen személyesen is feltűnik James, egy apró, a témától elforduló, a kompozíció szerkezetéből kilógó mellékalakként, a második kép arcát elrejtő alakjában pedig ugyanazt a rejtőzést véljük felismerni, mint A tiltott másolás hátát mutató alakjában. A Nárcissus átváltozását egyébként James és Dalí elcipelték a Londonba emigrált Freudhoz is, Dalí talán a szürrealista paranoia módszerének tudós megerősítését remélte a festészet iránt nem különösebben fogékony öregembertől, James pedig gyötrelmes belső lélek-duplumait szerette volna analizáltatni, de egyikük sem járt sikerrel.
Amíg a főkérdésen töprengek, hogy tudniillik miért van ott a képen Poe regénye, megpróbálok megválaszolni egy könnyebbnek tűnő mellékkérdést, hogy a megrendelő vagy a festő elhatározásából került-e a kandallópárkányra a könyv? Rendelt képek esetén az szokta kiválasztani a képre kerülő fontosabb tárgyakat, aki fizet, esetünkben azonban másként kellett történnie, hiszen az angolul írt könyv francia fordítása látszik a képen, tehát világos, hogy itt Magritte könyvéről van szó. Úgy tűnik, az angol mecénás udvariasan lemondott arról, hogy saját anyanyelvén írott könyv látsszon a képen, elegánsan átadta a festőnek ezt a lehetőséget. Magritte egyébként oda volt Poe-ért, Az arnheimi birtok című novella tájleírása például annyira megfogta, hogy legalább tíz festményen próbálta megidézni a látványt. Ezek azok a képek, amelyeken egy kőteraszról vagy széles párkányzatú ablakból alpesi hegyormot lehet látni, a párkányon, illetve a párkányra helyezett fészekben tojások vannak, a távoli hófödte csúcsok és zord gleccserek közül pedig óriási madárfejet formázó sziklaszirt emelkedik elő.

La reproduction interdite. Eszembe jut róla egy másik Magritte-kép címe: La Lecture Defanse, vagyis A tiltott irodalom. Más címen is szokták emlegetni a képet: Iréne, ez a név jelenik meg ugyanis a festményre pingálva, egy padlóból kiemelkedő mutatóujj alatt, úgy komponálva, hogy a név kezdőbetűje, a nagy „I” maga az ujj legyen. Történetesen Poe egyik legszebb költeményének, a The Sleepernek (Az alvó) eredeti címe is Iréne volt, a cím megfejtéséhez azonban sokkal könnyebb út vezet egy másik Iréne irányából. A szürrealista irodalom nevezetes darabja volt egy bizonyos Albert de Routisie nevű író 1928-ban megjelent erotikus könyve, a Le Con d'Irène (Irén pinája), amelyre ugyebár a tiltott irodalom szó tökéletesen illik, lévén valóban betiltott olvasmány volt, s a cím alapján ítélkezve nincs is rajta különösebb csodálkoznivaló, mármint azon nincs, hogy betiltották. Hogy ki volt Albert de Routisie az hamar kitudódott, az akkoriban még a szürrealizmussal kokettáló, később azonban a sztálini kommunizmus Lenin-renddel is kidekorált igehirdetőjévé váló Louis Aragon rejtőzött az álnév mögött. Na persze sokkal izgalmasabb kérdés, hogy ki lehetett a címben megnevezet Iréne, illetve kinek a pinája jelent meg Magritte képzeletében a kép festésekor. Szívesen kanyarítanám Poe Irénéje, az Alvó című költemény szépséges halottja, a hulla pinája felé az iromány fonalát, de miután a versben megidézett visszataszító férgek is megjelennek a képzeletemben (Soft may the worms about her creep …), talán megbocsájtják, ha most mégis inkább másfelé veszem az irányt. A másik szóba jöhető Iréne a belga szürrealizmus egyik vezéregyénisége Irène Hamoir, aki ráadásul csak a keresztnevét, az Irène nevet használta, amikor publikált. A La Lecture Defanse festése évében, 1936-ban Magritte Irène Hamoir-t is lefestette, méghozzá úgy, hogy a hölgy arca egy kézitükörben jelenjék meg. Irène Hamoir pinája mellett érvel egy fénykép is, amelyen a hölgy egy másik képpel, a La Représentation című 1937-es Magritte festménnyel pózol, méghozzá úgy emelve maga elé, pucér térdei fölé a meztelen női altestet ábrázoló vásznat, hogy az ominózus testrész épp ott helyezkedjen el, ahol az ő combjainak is találkozniuk kell. Noha nem Iréne a neve, eredeti elemzésünk szempontjából nem mellékes személyiség, pina-ügyben pedig szinte kulcsszereplőnek mondható Miss Shelia Legge.
A tiltott másolás című kép megfejtését első kézből ismerhette, Magritte 1936-os londoni hónapjai ugyanis nem csak, sőt megkockáztatom, nem is elsősorban az Edward James által fölajánlott kvártélynak és apanázsnak köszönhetőek, hanem a Sheliával kezdett liezonnak. 1936. június 11-én, a Trafalgar tér galambjai és szökőkútjai közt látták meg először egymást, ahol a 22 éves brit művésznő látványos performansszal nyitotta meg a New Burlington Galleries nagy nemzetközi szürrealista kiállítását, amelyen Magritte nyolc képpel szerepelt. Hogy első látásra egymásba szerettek volna, azt azért nem mondanám, lévén a hölgy feje helyén, egy Dalí képet idéző hatalmas viráglabda volt, így az arcából semmi nem látszott, és a virággömb mögül ő sem sokat láthatott a belga festőből. A többek közt David Gascoyne-nyal és Dylan Thomassal is hírbe hozott Shelia szemszögéből különben is kisebb megrázkódtatás volt a szerelem, mint az amúgy papucsférjként ismert Magritte-éből. Feleségével, Georgette-tel való, kívülről eszményinek látszó kapcsolatát igencsak meglepő módon próbálta konzerválni, az új szerelem idejére ugyanis partnert keresett Georgette számára, sőt meg is találta a házibarát és szürrealista költő, Paul Colinet személyében. Colinet alkalmasnak tűnt a helyettes státuszra, éppen egyidős volt a festővel és Georgette oda is adta magát neki. Nem gondolom, hogy a festmény két szemérmesen elforduló alakja nyomán Georgette férjére és szeretőjére kellene asszociálnunk, azt persze nem állíthatom, hogy a történet három szereplője közül egyiknek sem fordult meg a fejében ilyesmi. A házasság a fondorlatos óvintézkedés dacára (vagy tán épp azért) meglazult, szóba került a válás is, igaz Magritte új házasságon nem törte a fejét. Az ugyanis … nem reprodukálható. Alighanem az a bizonyos itáliai utazás, amelyet James fölajánlott, az elromlott kapcsolatot hivatott volna erősíteni, noha azt, hogy a Legge-liezon miatt volt-e James-nek is valami jóvátenni valója, arról nincsenek információink, legföljebb sejtéseink lehetnek. (Hamarosan folytatódik.)