2017. október 23., hétfő

SALVATOR MUNDI




Őrjöngnek a műgyűjtők: kié lesz a november közepén árverésre kerülő Salvator Mundi? Leonardo rejtélyes olajfestménye a New York-i Christie’s aukciósházban fog gazdára találni. A licit 100 millió dollárról, azaz kb. 26 milliárd forintról indul. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy nem veszem meg a képet. Nem is licitálok. Sőt oda se megyek. A képet ugyanis nem Leonardo festette. 
Hogy az Utisz Blog olvasói se dobjanak ki az ablakon 26 milliárd forintot (vagy ki tudja mennyivel többet, mert nincs kétségem, lesz néhány elszánt licitáló, aki majd fölnyomja az árat), leírom, mi a gond a képpel. Mint tudjuk, Jézus látszik rajta, amint jobb kezét áldásra emeli, baljában pedig egy üveggömböt tart. Az édeskés, számomra kissé giccsesnek ható megformálásról most nem akarok írni, mert egy megsérült és alaposan átretusált munkáról van szó, sok rajta a kiegészítés, talán több is, mint az eredeti, a szirupos hatást tudjuk be ennek. A művészettörténészek a Mona Lisa festése utáni időkre teszik a kép készültét, amikor a mester már leszálló ágban volt, már nem is a festésnek élt, inkább furcsa találmányai, köztük optikai kísérletei foglalkoztatták. Ezzel akarok én is foglalkozni. Az optikával. A Krisztus kezében tartott üveggömböt ugyanis nem festhette egy olyan ember, akinek egész pályáját végig kísérte a tükröződésekkel, a transzparenciával, a fényvisszaverődéssel, az anamorfikus torzulásokkal való kísérletezés, aki jegyzetlapok százait írta és rajzolta tele a témával kapcsolatos ábrákkal. Az Utisz Blogon olykor fel felbukkantak ismeretlen Leonardo képek, az I. Ferenc francia királyról festett anamorfózist én speciel érdekesebb tükrös munkának tartom, mint a Salvador Mundit. A Salvator Mundi unalmas üveggömbjében ugyanis szinte semmi nem tükröződik, a mögötte látszó világ pedig nem fordul meg úgy, ahogyan az optika szabályai szerint egy üveggömbben meg kellene, fordulnia. Kedves Utisz Blog olvasók, most nem mondom meg, hogy mit csináljatok inkább a 100 millió dollárotokkal, legyen annyi elég, hogy a Salvator Mundit eszetekbe ne jusson megvenni rajta. Oké?  

2017. október 19., csütörtök

17:14



Amikor a Camp Nou elektromos kijelzőjén a digitális óra a 17. perc 14. másodpercét mutatja, felzúg a nézőtér és a Barca nagyobb sebességre kapcsol. A spanyol csapatok, különösen a Real Madrid játékosai jól tudják ezt és a 17 perc táján igyekeznek fokozottan koncentrálni a védekezésre. Az elhíresült függetlenségi népszavazás óta tegnap játszott először közönség előtt hazai pályán a csapat (a népszavazás utáni napon csak zártkapus meccset engedélyeztek a hatóságok), így most a 17:14 különös jelentőséget kapott. Az ellenfél az Olimpiakosz volt, Európa-liga csoportmeccs. Szegény görögöknek, ha tudtak is a furcsa szokásról, nem volt ellenszerük. A 17. percben induló támadásba egy kétségbeesett védő ugyan még belevetette magát, így öngóllal jutott vezetéshez a Barca, a kijelző szerint már a 18. percben. A felhőszakadás dacára negyvenezren voltunk a Camp Nouban (Dannal, ausztrál-kaliforniai barátommal - a fotót ő csinálta - és egy Luis nevű félig spanyol, félig katalán fiúval néztem a meccset), először láttam élőben játszani Messiéket. Szerencsére a fejünk fölött volt némi fedél, így csak akkor kaptunk a záporból, amikor ferdén esett, a túloldalon, a görög szurkolók szektorát azonban nem védte semmi. A szépítő gól után őket is megtapsolták a katalánok. Tapsot érdemelt volna az a kis csapat is, amelyik szintén az „ázós oldalon” minden fontosabb eseménynél meglengetett egy magyar zászlót Dusnok felirattal. Természetesen lobogtatták a zászlót 17:14-nél is. Ideje leírnom végre, mit jelent a misztikus 17:14. 1714-ben foglalták el Katalóniát V. Fülöp spanyol király csapatai, kitelepítették az egyetemet, betiltották a katalán nyelv használatát és gyakorlatilag megszüntették az ország függetlenségét. 1526-hoz, 1920-hoz fogható tragikus dátum (szinte pont félúton e kettő között). És persze az eredmény se hiányozzék: 3:1 a Barcának, holott a meccs zömében emberhátrányban voltak Piquet kiállítása miatt.

2017. október 14., szombat

ARANNYAL SZALONTÁN



Arany Jánost ünnepelve, magyar írók és költők csapatával jutottam el Nagyszalontára.

Idejegyzem, hogy később újra megkereshessem, néhány előadás címét: Határ Győző: „Halandó létünk cukrozott epéje…”, Pósa Zoltán: Nemzeti mítoszteremtő művek az eposztól az animációig, Mezey Katalin: Arany János korszerűsége (a népi hagyomány és a „hivatalos” műveltség), Szörényi László: A Toldi „dilógia” (A Toldi és a Toldi estéje változatainak tanulságai), Ágh István: „A lantot, a lantot szorítsd kebeledhez…” 
Élmény volt, ahogy a 93. Évében járó Dánielisz Endre, szalontai irodalomtörténész, Arany-kutató végigvezetett bennünket a városon: Arany, Sinka, Zilahy szülőháza, a református templom, a Csonka torony, a csizmadia műhely (tillaárom haj…). Leírom a legszívfájdítóbb-szívmelengetőbb történetét: Arany János, mint köztudott, szüleinek tizedik gyermekeként jött a világra. Azt már kevesebben tudják, hogy közülük a legidősebb, Sára érte csak meg a felnőttkort, a többi nyolc testvér gyerekként, vagy épp csecsemőként halt meg. Jánost 45 éves édesanyja már képtelen volt szoptatni, szerencsére Sárika épp akkor szülte meg saját gyermekét, amikor kisöccse megszületett, így ő szoptatta a költőt.  

Egyik este az én Arany parafrázisaim is elhangzottak. Idemásolok néhányat, előbb dőlt betűvel az eredetit, aztán az én változatomat.
Járnak hozzám méltóságok,
Kötik rám a méltóságot:
"Megbocsásson méltóságtok,
Nem érzek rá méltóságot."

Hívnak a méltóság-kötözők mobilon s emileznek,
Megigérik, hogy az ő méltóbb köreikbe bevesznek:
Méltatlan amúgy is, odaát egy „éppen ilyennek”,
De ha nem méltánylom, bocsi, ők már semmit se tehetnek. 
* 
Kis keresztem
Hogy szereztem?
Feleljétek ezt, ha kérdik:
Elkopott a lába térdig.

Kis keresztet
Hogy szerezzek?
Visszaadni most a divat,
De kinek nincs, vissza mit ad?
* 
A világ egy rozzant csárda,
Rossz menedék télbé', nyárba';
Télbe' fázol, nyárban ázol:
Mégis benne éjszakázol.

A világ csak egy QR-kód,
Nincs mögötte, tán nem is vót
Soha semmi, csak egy nagy lyuk,
A többit mind kitaláljuk.
*
Ma hatvankét esztendeje annak,
Mikor engem megtettek Johannak,
Esztendeim hát bövibe' vannak
Nem sok időt igérek magamnak.

Hatvankét éve, hogy lett belőlem Pista,
tele van már velem mindenféle lista,
csurig vagyok én is már saját magammal:
ennyit élni együtt egy ilyen alakkal!